Nagyon szeretek Budapesten sétálgatni, amikor még itthon voltam Tamival, rendszeresen több órás sétákat tettünk a belvárosban, a körúton, a szűk mellékutcákban. Tami születése előtt pedig Mikivel bolyongtunk naponta és fedeztük fel a szebbnél szebb régi épületeket. Szinte minden alkalommal belebotlottunk valami újba, valami szépségbe, melyet addig még nem láttunk, nem vettünk észre.
2006-ban újabb csodával bővült a város képe, egy olyan értékkel, mely mindaddig az orrunk előtt hevert, csak éppen kicsit viseltes állapotban. Amikor először megláttuk a New York Palota impozáns épületét és bepillantottunk az ablakon elénk tárult egy olyan világ, mely azonnal rabul ejtett minket. Elképzeltem ahogy a régi idők művészei, írói összegyűltek, megvitatták az aktuális témákat, eszmecserét folytattak a világ és egymás dolgairól. Magával ragadó az atmoszféra, akaratlanul is beleképzeli magát az ember a történelembe. Egészen 2009-ig kellett várnunk, amikor szülinapi ajándékként Mikit elvittem a kávéházba, ahol egy egészen különleges milliő és világ tárult elénk. Maga az elegancia, az irodalom, a múlt köszönt vissza a térben.
Nem csoda, hisz olyan személyek jártak ide, mint Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és még sorolhatnám. Művészeti köröket tartottak, újságot szerkesztettek, banketteken szórakoztak. Sajnos az első világháború után az irodalom fontossága megkopott, az épület és a kávézó többször tulajdonost cserélt. 1920-tól azonban ismét a városi élet központjává vált, miután Tarján Vilmos vezetésével melegkonyhás étterem alakult ki az épületben, ami elsősorban az arisztokrata réteget vonzotta, a belépés is estélyi ruhához volt kötött. Később Tarján csődbe ment és megindult a kávéház mélyrepülése, melynek végpontja az volt, amikor a második világháború után bezárta kapuit.
Az 1950-es években először sportszerüzletként, majd IBUSZ irodaként nyitott újra, végül pedig Hungária étteremként próbálták visszahozni a század eleji ismertségét és hangulatát, ez sajnos nem sikerült. A rendszerváltást követően az állam tíz évig nem tudta értékesíteni, majd 2001-ben szerencsés fordulat következett be az épület életében, az olasz Boscolo csoport fantáziát látott benne és megvásárolta.
A felújítás egészen 2006-ig tartott, amikor is újra megnyitotta kapuit a New York kávéház egy luxus szállodával egyetemben, és ezzel a Nagykörút legszebb és legimpozánsabb épülete lett. Sőt az utikönyvek a legszebb kávézóként tartják számon, minden budapesti városnézés kötelező eleme, kihagyhatatlan egy túrista számára, éppolyan, mint az Országház vagy épp a Budai vár.
Az épület a kávéházon és a luxushotelen kívül azonban rejt még egy kis ékszerdobozt, a Salon éttermet, mely közel két éve nyitotta meg kapuit, mára pedig egy olyan fine dining étteremé vált, ahol a magyar esszenciális konyhaművészet csodálatos fogásaival találkozhatnak az ínyenc vendégek.
A múlt héten voltam olyan szerencsés, és meghívást kaptam ide, ahol a napokban egy nagyon kifinomult, letisztult és jól megalkotott menüsort kóstolhattam végig. A Wolf András séf által megálmodott fogások minden érzékszervünkre hatással vannak, az ételek illata, íze, kinézete, textúrája összhangban van és megmondom őszintén engem elkápráztattak, néhány fogás teljesen a hatása alá kerített.
A szervíz a helyhez illő volt, nem túl tolakodó, de mindig ott voltak és akkor, amikor kellett. Ami nekem plusz pontot jelentett, mert nagyon jó ötletnek tartom, a forró vizes törlőkendő (törölköző) volt, mellyel megtisztíthattuk a kezünket az ételek tálalása előtt.
A vacsora egy kenyérválogatással és pogácsákkal indult, melyhez három féle vajat kaptunk, különféle sókkal. A sóválaszték példanélküli, én még étteremben nem találkoztam ilyen felhozatallal. Felsorolni sem tudom, de volt Maldon, füstölt Maldon, hawai fekete só, valamilyen vörös szintén vulkanikus só, vörösboros só, curry-s kókuszos só.... és még sok egyéb, de én ezeket kóstoltam.
Az előételt megelőzően volt egy amuse bouche: füstölt galambmell, fojtott galambból, ezáltal sokkal vérdúsabb és finomabb a hús.
Alig várom, hogy rátérjek az előételre, mert számomra ez maradandó élményt jelentett. Hivatalos neve libamáj bon-bon zöldalmával, ami a gyakorlatban a következőt jelenti: vaniliás zöldalma pürén két darab bon-bon, belül szintén zöldalmával töltve, az egyik jázminos vajjal burkolva, a másik pedig pattogatott kukorica darabokba volt forgatva. Mellettük pedig jázmin virág! Jázmin virág, mely illatozik: lerakják a fogást és csodálatos illatfelhő csap meg. A libamáj, zöldalma, jázminvirág triumvirátusa pedig számomra a tökélyt jelentette. Tudom, ez szubjektív, de esküszön jobb, mint a libamáj-tokaji páros.
A második fogás borsó esszencia volt folyami rákkal és édesköménnyel. Nagyon ízletes volt, talán az egész vacsora során ez a fogás állt tőlem a legtávolabb, annak ellenére, hogy a rák-zöldborsóleves párosát tökéletes ötletnek tartom.
Ezt követően ismét egy ámulatba ejtő étel következett, harcsafilé kolbászos lecsóval, melyben a lecsó egészen új értelmet nyert. Alkotóelemeire bontva került tálalásra, összehúzva pedig abszolút igazi lecsóízben tündökölt. A harcsa igazán omlós volt, szaftos, a sósságát a kolbász adta meg a tetején, bár nekem egy kis sóra még szükségem volt. Ha nagyon kötözködnöm kellene, akkor talán egy kicsit több kolbászt el tudtam volna viselni, de ez már tényleg szőrszálhasogatás, mert maga az ötlet, a kivitelezés, az íz csillagos ötös volt.
Most jön az én fogásom, a hús, mégpedig nem is akármilyen, borjúszűz, medium. Ez az, amiből bármennyit meg tudnék enni, egyszerűen mediumra sült vörös hús mániás vagyok! A terhességem egyik legnehezebben megélt pontja (szerencsére) annak idején az volt, hogy ilyeneket nem ehettem. Visszatérve a főételre a hivatalos megnevezése borjúszűz borjúlábbal és vesével, karalábé főzelékkel, tormasalátával. A névből kimaradt a répapüré, ami az összes köret közül nekem a legjobban ízlett. A répa íze nagyon intenzív volt, az állag pedig nagyon krémes, selymes. A veséhez tartozott, amivel jól harmonizált ízintenzitásban. A borjúláb... nos ez nem lesz a kedvencem, mivel kicsit ódzkodok mindenféle cuppanós, cupákos, zselészerű állati akotórésztől, de itt megettem és bevallom nem volt rossz. Az ízvilág bejött, de ez a tipikus puhaság... aki szereti az viszont itt is imádni fogja, mert nagyon ízletes volt, jól lett elkészítve. A főétel legfontosabb része a borjúszűz frissen őrölt borssal és az alá öntött mártással önmagában nekem maga volt a tökély.
Az adagok nem nagyok, de épp elég méretesek voltak ahhoz, hogy a vacsora ezen pontján elgondolkodtam a desszertet vajon, hogy fogom megenni, abszolút tele voltam már. Két féle közül lehetett választani, a kapros-túrós lepény és a lúdláb torta közül nálam az utóbbi került kiválasztásra.
Még mielőtt megkaptuk volna, egy pre desszert érkezett, rózsavirágos fehércsoki mousse. Én személy szerint nagyon szeretem a rózsavirágot, elég sok édességben használom a rózsavizet, úgyhogy én ezzel rögtön szerelembe estem. Valójában ez a nekem való desszert, nem túl édes, nem tömény.
A desszert megérkezett, a tálalása nagyon tetszett, elegáns és egyszerű volt. A torta több féle csokoládéból készült, nem volt egyáltalán tömény, a meggy réteg pedig savasságával teljesen feldoba és izgalmassá tette.
A vacsora végén az i-re a pontot a bonbonok tették, melyből én karamellásat és gesztenyéset kóstoltam, sajnos több már nem fért belém.
Szummázva az estét, a hely kellemes, nagyon elegáns, romantikus, a kiszolgálás remek, az ételek pedig azt a színvonalat nyújtották, ami egy fine dining étteremtől elvárható. Én csak szurkolni tudok, hogy a színvonal maradjon és a megkezdett utat folytatva egy újabb kuriózum alakuljon ki, itt a Nagykörúton, egy sokat látott csodálatos épület egyik szegletében.

5 megjegyzés:
Szuper írás, gratulálok Neked!
Jó beszámoló, köszi, érdekesnek tűnik a hely, ki kellene próbálni.
Köszönöm! Valóban, ki kell próbálni.
Azt nem írtam bele a posztba, de a fotók az étterem tulajdonát képezik, azokat nem én készítettem.
pedig igazán szép fotók :-)
Csak nem ... ? :))
Megjegyzés küldése